Norvég erdő
Igen, jól látjátok, elérkeztünk egy hatalmas mérföldkőhöz a blog történetében: végre eszembe jutott, hogy a szórakoztatóipar mennyire gazdag Japánban. Nem azért nem gondoltam eddig arra, hogy legyen irodalmi szekció is a blogon, mert nem olvasok japán könyveket (bár felháborodva kell jeleznem, hogy milyen kevés van lefordítva magyarra), hanem mert egyszerűen nem jutott eszembe. Nyilván több európai művet olvastam már, mint japánt, de egyre gyarapszik a második listája is, így elérkezettnek láttam az időt, hogy kicsit felpezsdítsem a blogot. Lassan vége az első egyetemen töltött évemnek (bár itt már szemeszterek vannak, szóval technikailag már a másodiknak lesz vége), de eddig még nem sok irodalmi alkotást vettünk (nullát). De mivel fordítói specializációra jelentkeztem, ez nem jelent mást, minthogy jövő félévtől rengeteg remekebbnél remekebb alkotást kell majd elolvasnom, és bár magamtól is megtenném, így, hogy rá leszek kényszerítve, talán sikerül majd felzárkóztatni az irodalmat a többi részleghez. De akkor jöjjön egy kicsit érdekesebb rész.
Nem ez volt az első japán irodalmi alkotás, amit a kezembe vettem, de ezt fejeztem be a legutoljára (épp most is japán könyvet olvasok). Történetesen egy nyelvtanórán kellett mondatokat kiegészíteni, és az egyik csoporttársam a japán könyvhöz ezt mondta. Murakami Haruki még azok számára is ismerős lehet, akiknek közük sincs az ázsiai kultúrákhoz, iszonyat népszerű íróról van szó. Mivel még csak kísérletezek ezzel az újfajta bejegyzéstípussal, nézzétek el, ha nem tudom pontosan, miről kéne beszélnem. Szpojlerezni azonban továbbra sem fogok, ígérem. Vagyis, megpróbálom.
Adatok:
Kiadás éve Japánban: 1987
Megjelenés Magyarországon: 2008
Oldalszám: ~420
Műfaj: fiatalság, felnőtté válás, barátság, szerelem, szexualitás, gyász, depresszió
Történet:
A regény főszereplője és központi alakja Watanabe Toru. Az író az ő személyén keresztül mutatja be az eseményeket. Toru egy csendes, zárkózott, magának való figura. Ez talán mindig is így volt, bár mindig volt legalább egy barátja, akivel az idejét töltötte. Azonban az egyetlen, akire tényleg igaz barátként tekintett, Kizuki gimnázium alatt öngyilkos lett. Ez pedig egy életre megpecsételi Toru sorsát. Elkerül egyetemre, Tokióba költözik egy fiúkollégiumba, ahol igyekszik valahogy normális életet élni. A hatvanas évek végén járunk, diáklázadások, szabad szerelem, alkohol, bulik és egyebek jellemzik a korszakot, akárcsak nyugaton. Főhősünk Nagasawával, egy kollégiumi felsőbbévessel kerül közelebbi kapcsolatba, aki jócskán beleviszi őt ezekbe a szórakozásokba, egyéjszakás kalandok, részegeskedés és minden más kijut Torunak. Ám a sors alaposan keresztbe tesz neki, amikor is véletlen összefut Naokóval, Kizuki barátnőjével, akivel, míg barátja élt, gyakran töltötte együtt idejét. A két fiatal egymásra talál, elkezdenek találkozgatni, azonban Naoko korántsem dolgozta még fel barátja elvesztését. A kettejük kapcsolata buktatókkal teli, és még az is kérdéses, hogy Toru számára érdemes-e kitartani a lány mellett, amikor itt van egy évfolyamtársa, Midori, aki szinte tálcán kínálja magát neki (természetesen érzelmi alapon is) Torunak rendeznie kell az életét, el kell döntenie, hogy mit választ, és végre fel kell nőnie.
Vélemény:
Ha valaki könnyed olvasmányt keres, akkor nyugodtan olvassa el, de kapcsolja ki az agyát közben. Ugyanis a Norvég erdő nem egy egyszerű romantikus ifjúsági regény. Bár Murakami zseniálisan festi le a hatvanas-hetvenes évek hangulatát, sokkal több van a felszín alatt, mint azt az ember elsőre gondolná. És ezt nem azért mondom, mert ez van a könyv hátuljára írt ismertetőben. Végigkövethetjük, ahogy Toru sodródik cél nélkül, ahogy szembesül az elmúlással, a fájdalommal, az élet értelmetlenségével, és ahogy próbál talpon maradni. Bár a főszereplő ő, de rajta keresztül rengeteg apró szál szövődik a történetbe, különféle nyomorúságos sorsokról olvashatunk, és ez teszi olyan igazán lenyűgözővé a könyvet; megmutatja, hogy ki hogy próbál túllépni a sebeken. A könyvben központi szerepet kap a szexualitás, de ennek is van helye. Alapból nem tartom magam prűdnek, de nem szeretem az öncélú, indokolatlan szexjeleneteket, amiknek nincs sok helye a történetben. Viszont Toru életében ez kulcsfontosságú. Ahogy küzd a vágyaival, ahogy próbál felejteni, ahogy sérül, de ő is bántott már mást. Néhol kicsit azt érzem az írón, mintha enyhe cinizmussal írná meg ezeket a jeleneteket, és idealizálni, romantikussá próbálna tenni egyébként nem túl érzéki jeleneteket is. Minden esetre, mindennel célja van, és ha kicsit mélyebbre nézünk a műben, láthatjuk, milyen komoly elemekből épül fel. Ajánlom, hogy aki csak teheti, olvassa el, sokat formál az élethez és halálhoz való viszonyuláson.
SPOILERES VÉLEMÉNY:
Nem nagy szpojler ugyan, de azért nem akarok lelőni semmilyen poént. A sima vélemény szekcióban már említettem a szex szerepét, de itt egy kicsit kifejteném. Ez természetesen mind a saját véleményem, de a könyvben nekem úgy tűnt, mintha Toru számára a szex része lenne a gyásznak, a halál feldolgozásának. Elvesztette Kizukit, Naokóval vigasztalódik, elvesztette Naokót, Naoko szobatársával, Reiko-sannál keres menedéket. És mindeközben ott van, hogy mennyire felejteni akar, az egyéjszakás kalandok, vagy például Midori. De mondom, ez csak az én véleményem.
Szereplők:
Watanabe Toru:
Főhősünkkel nem igazán tudtam azonosulni, bár én is estem már át gyász folyamatán. De természetesen minden ember máshogy dolgozza fel a sebeket, így érthető volt, hogy Toru inkább el akart felejteni mindent, nem akart többet szenvedni, de épp ezzel érte el azt, hogy a céltalan szórakozásban még jobban kiüresedett. Valamennyire önállóvá vált az egyetem alatt, dolgozott, később már saját lakása is lett, de ez nem feledhette el a tényt, hogy mennyire szenvedett, mennyire nem élte az életét. Hullámokban tört rá a magány, maga sem tudta, mit akar. Még a könyv végére sem teljesen volt tiszta nekem, hogy most akkor mit fog kezdeni az életével, de egy kulcsmondat végig ott motoszkált a regényben: "A halál nem az élet ellentéte, hanem annak a része." Talán ezt megtanulta a történet folyamán. Egyébként abszolút szerethető karakter volt a maga esetlenségével és bizonytalanságával, én pedig végig szurkoltam neki, hogy találja meg végre a boldogságot és megkönnyebbülést.
Naoko:
Egyik női főszereplőnk sem egy könnyű eset, de Naoko talán a legkomplikáltabb. Annyi tragédia érte már az életben, hogy csoda, hogy idáig eljutott. Teljesen érthető, hogy mennyire szétesett, Kizuki nem csak a fiúja volt, hanem a legjobb barátja is, a lelki társa, másik fele. Az ő halálával belőle is elveszett valami. Naoko még Torunál is összetörtebb volt, ő is csak evickélt valahogy az életben, de nem is bírta úgy tartani magát, mint Toru. Talán mert ő nem próbált hazudni magának. Nem próbált úgy csinálni, mintha az élet ment volna tovább, mintha mi sem történt volna. Nehéz megállapítani, hogy kettejük közül melyikőjüknek volt igaza. Bár a maguk módján mindketten szerencsétlenül éltek. De Naoko is megpróbált kilépni ebből az állapotból. Nagyon kedveltem az ő karakterét, amilyen sérült és magába fordult volt, annyira érzett együtt vele az ember. Talán sajnáltam és inkább szánalmat éreztem iránta, de jobban megrázott az ő sorsa, mint Torué.
Midori:
A nagyszájú, belevaló lány, akit Toru gyakran őrültnek néz, de róla is kiderül, hogy neki sem volt épp piskóta az eddigi élete. Ő is szenvedett eleget az életben, és talán ő tűrte a legjobban. Rajta is érezhető, hogy néha mennyire elhagyta magát, mennyire nem bírta már tovább tartani magát, de egy-egy részeg este után, vagy épp érzelmi kitörés után újra visszatért a megszokott kerékvágáshoz. Nagyon összetett volt a karaktere, egyszerre gyermeki és érett, néha kissé kiakasztó, de legalábbis polgárpukkasztó, máskor viszont azt kívántuk, hogy őt is ölelgesse már meg valaki. Nagyon vegyes volt számomra az ő karaktere, mert néha azért eltátottam a számat attól, amit mondott, vagy csinált, de talán vele tudtam a leginkább azonosulni. Elfojtotta ugyan az érzéseit, de nem volt nagyon más lehetősége, hiszen vállalnia kellett a felelősséget, amit az élet rákényszerített.
Reiko:
Bár a könyv részben a felnőtté válásról szól, azért egy majdnem negyven éves szereplő is idekeveredett valahogy. Reiko háttértörténete talán a legdurvább, bár neki másfajta veszteségei vannak, mint a többieknek. Ő is Midorihoz hasonlóan próbál talpon maradni, és tűrni, nyelni, mert nem tehet mást. És látszólag neki is egész jól megy. Talán őt nem is láttuk annyira kiesni a szerepéből, mint a többieket. Nekem ő volt talán a kedvenc karakterem, mind a története, mind a regénybeli viselkedése miatt. A körülményekhez képest érett, már szinte egészséges volt, és talán ő tette meg a legbátrabb lépést a boldogság felé.
Nagasawa:
A többiektől teljesen eltérő karakter, a kőgazdag, sikeres, helyes fiú, aki igazából mindent megkap, amit csak akar. Van egy csodás barátnője, de több tucat (szó szerint) lánnyal volt már együtt. Mind az iskolában, mind az életben sikeres, és milyen fura, hogy látszólag neki van a legteljesebb élete, mégis ő érdemelné meg a legkevésbé. Mindenki más szenved körülötte, csak őt nem érdekli semmi, csak a saját vágyainak kielégítése. Talán nem vizsgáltam meg elég mélyen a karakterét, de nekem nagyon ellenszenves volt. De fontos szerepet játszott Toru életében, hisz ő kellett ahhoz, hogy a főhősünk ennyire összezavarodjon, és ennyire elveszítse az irányítást az élete felett. Erre jó volt. De nem szívesen találkoznék élőben egy ilyen sráccal.
Na, akkor végeztünk is forradalmi bejegyzésünkkel. Kíváncsi vagyok, milyen sikere lesz az irodalmi szekciónak, szóval, ha tehetitek, valami visszajelzést majd küldjetek, mert alapból is érdekel, hogy mennyire tetszik, vagy épp nem tetszik a blog, most meg különösen fontos lenne, hogy tudjam, mennyire van igény az irodalmi ismertetőkre. Minden esetre, köszönöm, hogy végigolvastad, és látogass el máskor is!
